Hol is kezdjem?
Nos, a visszautasítás fáj. Olyan, mint egy arcon csapás. Hirtelen jön, fájdalmas, és meglepő. Talán a szörnyűnél is szörnyebb.
Én estem már pofára. Sajnos túl sokszor. Minden egyes visszautasítás, vagy még a visszautasításra sem méltatás egy kis heget ejt a szívemen. Kis karcolásokat, repedéseket. A kérdés csak az; mikör törik össze?
Igen. Azt hiszem minden egyes heggel egyre jobban fáj. Mint mikor elesel és egy seb újra felszakad. Felhozza a régi fájdalmat - esetünkben a régi emlékeket. Nem tudom mi a rosszabb. Ezt elviselni, vagy mosolyogni hozzá, hogy azt higgyék semmi bajod.
Arra bíztatnak, hogy legyél szerelmes. Nőjj fel hamar. Legyél felelősségteljes. Miért? Miért kéne szerelmesnek lennem? Miért kéne felnőnőm? Miért kéne még felelősségteljesnek lennem? Ugyan. Még fiatal vagyok ehhez. Annyit kell vállalnunk, amennyit elbírunk.
Miért kell egy lánynak/fiúnak egy fiú/lány ahhoz, hogy boldog legyen? Nekem nem kell. Én önmagam leszek. Egyszerűen csak élek és arra gondolok, hogy mások is lesznek egyszer boldogok/szerelmesek. Miért pont én maradnék ki a sorból? Ez az. Nem fogok. Ha kell beállok újra és újra... és újra.
Ezért mondjuk, hogy nem kell szerelem. Mert az fáj. Mert ha esetleg rájövünk, hogy tetszik, aztán elveszítjük, összetörünk. Mert ha megszokjuk, és eltűnik, utána elveszünk. Mert ha az egész életünket eköré rendezzük, aztán ez összedől, mi is összedőlünk. Mert igazi roncsok leszünk.
De ha nem múlik el... mi történik akkor? Ha nem hagynak el, ha tényleg szeretnek? Nos, olyat még nem tapasztaltam, de ha majd fogok, megírom milyen.
