Ebben a három napban annyira gyűltek bennem az érzelmek, hogy képtelen vagyok őket magamban tartani. Mivel tudom, hogy a srác, aki tetszik (khm, nagyon) talán sose tudja meg, mit érzek iránta, vagy, ha meg is tudná, nem érdekelné, úgy gondoltam, ide leírom.
Szóval, neked, akit szeretek, vagy valaha szerettem:
Hello!
Tudom, hogy nem nézel rám úgy, ahogy én rád. Tudom, hogy nem érdekellek annyira, hogy észrevedd. De azt akarom, hogy tudd.
Minden percben, mikor rám nézel görcsbe rándul a gyomrom. Mikor véletlen hozzám érsz, szinte megégeted a bőrömet. Mikor rám mosolyogsz képes lennék bármit megadni azért, hogy örökké csak ezt lássam, és sose légy szomorú. Mikor érzem rajtad, hogy nem vagy jól úgy megölelnélek, de nem merlek! Viszont mikor (végre) megöleltelek, úgy éreztem belehalok a boldogságba. Tudom, hogy nem én vagyok a legyszebb-okosabb-aranyosabb lány ezen a földön. Nem is akarok az lenni. Csak olyasvalaki, akit észreveszel. Akire ránézel. Akit megérintesz véletlen. Akire rámosolyogsz. Aki boldoggá tehet téged. Akit megölelsz.
Jó nekem, úgy, ahogy van. Komolyan. De szeretném, ha csak rám néznél. Nagyon szeretném. De nem fogsz. És ez nem is baj. Majd elérem, hogy rám nézz!
Csakis rám!
Mert szeretlek...
