Szeretek olyan könyvet olvasni, amiben a szerelem a téma, mint minden lány. Szeretnék egyszer úgy szeretni, ahogy azok a lányok. De őszintén... a való világban a fiúk nem ilyenek.
Nem olyanok, mint Rómeó. Mondjuk, ha a Júliával közös story-ból indulok ki, azért ez nem hátrány...
Nade a fiúk nem mondanak nyálas szívhez szóló szövegeket, az nem "férfias".
És igazából én sose voltam ilyen "romantikus" alkat.
Nem hiszek a NAGY Ő-ben. Nem is akarok. Engem még egy fiú sem szeretett. Talán ezért.
Mikor ezeket anyámnak elmondtam csak egy jót nevetett rajtam. Mondtam, hogy engem a házasság szótól is lever a víz. Mondta, hogy még fiatal vagyok ehhez. (Hála az égnek!!)
Mikor rendesen elmagyaráztam neki, hogy szerintem egy ilyen kapcsolatban a nőnek nincsenek jogai, egy nő legyen háziasszony, egy nő legyen "nő" alapon én falnak mennék ő csak megrázta a fejét és ezt mondta:
"Mielőtt megismertem apádat, pár hónappal előtte anyukámnak azt mondta, hogy nem született erre a földre olyan férfi, akihez hozzámennék!" - > két és fél hónapra rá eljegyezték egymást!!!
Ők a tökéletes példa. Hamar házasodtak, hamar megszülettem én és a testvérem... és azóta is gusztustalanul, rózsaszín-lufivilágban élő, a "fejem felé tartok egy magnót az ablakod alatt" szinten szeretik egymást.
És én ennek ellnére sem hiszek semmiben... Talán baj van velem. Talán azért van, mert még nem voltak belém szerelmesek, és mert én se voltam.
De ismeritek a mondást...
Ne szólj szám, nem fáj fejem!
