Rendben. Ha valaki ért ahhoz, hogy kell egy szitut igazán kínossá tenni az én vagyok. Na, jó, én magam vagyok néha a Kínosságia koronázatlan (már nem sokáig) Királynője. Bárcsak egy egész ország, egy trón és egy helyes herceg is járna ezekhez, de sajnos az én mércémmel még a jó dolgok is könnyen rosszra fordulnak. Az önkányes száműzetés, a pasi nélküliség, a hajam újra- és újrafestése egyszerű ezközök arra, hogy az emberek talán ne ismerjenek fel. Így esetleges kínos szitukat úgy úszom meg, mintha meg sem történt volna. Persze, ez mind csak a fejemben létezik. Nincs olyan, hogy az ember ne tűnhessen el abban a másodpercben, ahogy nagyon szeretne.
A barátok a másik téma. Igazság szerint pontosan vágyhatunk arra, hogy majd a barátaink megvédenek minket, de néha pontosan ők kevernek bele minket egy esteleges pofaleégős helyzetbe. Nagyon kevés olyan ember van, akik ilyenkor nem kinevetnek, mint a többség, hanem melléd állnak és osztoznak a szégyenedben.
Remélhetőleg a szótárban a KÍNOS szó mellett nem az én arcképem áll. Bár, ha az lenne tuti az a kép lenne ott, amelyiken éppen a törött fogammal, fogszabályzóval mosolygok a rosszul befont hajammal és a szörnyen csúnya terep színű, lehányt kabátomban. Ó, igen. Van ilyen képem. De remélhetőleg megsemmiítették még a tizenegyedik születésnapom előtt.
Szóval a lényeg. Nem számít mennyire vagy KÍNOS, van/lesz, aki majd így is szeret/szeretni fog. És akkor jusson eszedbe, hogy én sokkal cikisebb vagyok és mosolyogj egyet szerencsétlenségem kárörömén, ami hirtelen elönti majd a testedet.
Szívesen.
